10. Fejezet

Sziasztok itt a szerkesztő!
Szörnyen sajnálom, hogy ennyit késtem mostantól próbálok hetente hozni 1 részt, de sajnos nem ígérhetek semmit. Addig is jók legyetek. Szép estét. Lovely Girl :)


Everything you do is magic
~Sandy
Ijedtemben azt sem tudtam, mit is kéne csinálnom, ám a kezem cselekedett helyettem. Louist úgy pofon vágtam, hogy csak úgy csattant.
- Nagyon sajnálom nem akartam ekkorát adni.
- Semmi baj. Te Niallt szereted megértettem.
- Ki az a… majd egy pár másodperc gondolkozás után eszembe jut – Ja a szöszi srác. Nézd ez nem egyszerű. Azt sem tudom, hogy ki vagyok. Te pedig egyszerűen 1 óra beszélgetés után csak úgy megcsókolsz? Nem tudom kit szeretek főleg most. Kérlek, most távozz, a szobából egyedül szeretnék lenni.
- Sajnálom. Nem gondolkoztam. Majd még benézek holnap.
- Inkább ne. – mondom elutasítóan, majd kicsit meg is bánom durvaságom, de elkeserítő, hogy nem emlékszem semmire.
Könnyes szemem sarkából látom, hogy az ő szeme is könnybe lábad, de nem szól semmit csak kivánszorog a szobából.
Sírva borulok vissza a párnámra, melybe beletemetem arcom és csak sírok és sírok és próbálok rájönni, hogy ki vagyok. De válasz nem érkezik, sőt még csak egy emlék foszlány sem kúszik át a fejemen.
Körülbelül egy órával később egy barna hajú lány próbál bejönni az ajtón. Sajnos nem jön neki össze, mert beveri a könyökét az ajtóba.
- Helló! Ugye nem ébresztettelek fel.
- Szia! Nem, áhh dehogy biztos a légyzümmögésre keltem fel. – próbálok ironikus lenni.
- Ha-ha! A humorod mit sem változott. – mondja.
- Aha, legalább valami a kb. 2 évtizednyi múltamból. Jó kezdet.
- Jaj, ugyan már majd mesélek miket csináltunk együtt hátha valami rémlik majd.
- Hát rendben. Csak a barna csávóról ne mesélj. Mindjárt mondom L…
- Liam? Hát ő meg mit keresett itt?
- Nem, dehogy is. Az meg ki? - nézek kissé hülyén rá.
- Nem lényeg, majd elmondom. Akkor Louis? - találgat tovább
- Ja, igen sajnálom a nevek nem az erősségeim. – mondom motyogva.
- De mi történt? – kérdi a lány elkerekedett szemekkel.
- Hát megcsókolt.
- De ez nem bűn.
- De nem is ismerem. – mondom kissé felháborodva.
- Dehogynem. 2 hete találkoztatok először és nagyon közeli barátok lettetek. Louis, valamiféle köteléket érez irántad. Szerintem szerelmes beléd vagy hasonló. – mondja mosolyogva.
- Ugyan ezt mondta ma nekem, miután megcsókolt. De én nem emlékeztem semmiféle érzésre. Sem barátságra sem pedig szerelemre, csak dühös voltam, mert nem értettem a dolgot.
- Kérj tőle bocsánatot és ki tudja talán több is lesz köztetek. – mondja kuncorászva.

Ám kuncogása hamar átcsap komorságra, majd addig pozsgás arca hófehérré válik és eszméletlenül rogy a földre.
Azonnal cselekszem és hívom a szobatelefonról a nővéreket, akik egy ágyra fektetik mellém.
A telefonomban visszanézem a hívásokat és az első név „Niall”, így az ő számát tárcsázom.
„ - Szia! Itt Sandy.
- Helló! Mi történt ugye nincs baj?
- Nem én jól vagyok. De Lucy rosszul lett. Kérlek, szólj Liamnek.
- Máris. – hangzik a válasz.”

~Niall
Amint leraktam a telefont Liamre pillantok.
- Liam. Lucy a kórházban volt Sandyvel és rosszul lett. Nem tudom mi történt.
- Mi? Azonnal oda kell vinned. – mondja elcsukló hangon.
- Nyugi. Nincs semmi baj. Jó helyen van, a kórházba. Ennél jobb helyre úgysem kerülhet. – mondja Harry.
- Jó hozom a kocsi kulcsot és indulhatunk.

A kórházi folyosókon körülbelül 120 km/h szeljük át Liamet követve. Amit a szobába érünk óvatosan benyit és megpillantja az ágyon fekvő kedvesét.
- Mi történt? – kérdi lihegve.
- Először is ki vagy? – kérdi Sandy felvont szemöldökkel.
- Ha-ha jó vicc volt. Liam a barátja. És most kérlek, mondd el mi történt.
- Hát semmi. Jól van.
- A jelek szerint még sem. – dörren rá Sandyre
- De igen hidd el. Csak állapotos.
- Tessék? – kerekedik el Liam szeme.
- Kisbabát vár. – mosolyodom el én is végleg. – Amint felébred haza is viheted.
Liamet még sosem láttam ilyen boldognak. Nem volt semmi eltervezve mégis felhőtlenül boldog. Vajon egyszer én is megtapasztalom.

A nagy öröm hallatán, megveregetem barátom vállát majd közelebb somfordálok Sandyhez.
- Szia. Miért engem hívtál?
- Szia. Ne haragudj, de ez nagyon bután fog hangzani. Azért mert te voltál az akit utoljára hívtam a mobilomról.
Olyan csalódottnak érzem magam, mint még soha. Azt hittem talán emlékszik rám, de nem. Talán sohasem fog és lehet, hogy többé én már nem leszek az életének a része. De akkor ennek így kell lennie.
Így, még utoljára nyomok a homlokára egy puszit és a rám várakozó fiúbanda után indulok.
Lassan kullogok végig a folyóson. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki fut utánam. Hátra nézek és nagy meglepetésemre Sandy áll mögöttem.
Kócos, szőke haja a szemébe omlik és zihálva próbál valamit elmondani.
- Niall ne haragudj.
- Nem haragszom, de neked szobádba kéne lenned.
- Nem, nem érted.
- De mit nem értek? – nézek rá kissé felcsigázott tekintettel.
- Tudom ki vagy. Tudom, ki vagyok, és azt is tudom, hogy szeretlek…

9. Fejezet

Now I can't remember
~ Lucy
Mindenhol vezetékek és gépek lógtak szegény Sandyn. Nagyon elszomorodtam, hogy kedves barátnőmet így kell, lássam.
Közben Louis végigsimít hófehér arcán és szemeiből könnyei minduntalan hullnak. Ezt az idilli pillanatot csak az EKG gép hangos csipogása tudja elrontani.
Leülök Sandy mellé az ágyra, ám egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Sandy magától felül. Vagyis nem magától, hanem ráültem az ágy távirányítójára és felültettem szegényt. Tehát fogom magam és fekvő helyzetbe helyezem ismét barátnőmet.
Sajnos a látogatási idő hamar lejár és át kell adnunk a terepet Niallnak.
Míg ő bent van, én szóba elegyedek Louval. Eleinte csak érdektelen dolgokról, aztán csak nem bírok a nyelvemnek parancsolni. Úgyhogy megkérdezem:
- Mi van közted és Sandy között?
- Azt hiszem semmi. Őt nem érdeklem. Szerintem Niall tetszik neki. – válaszolja némiképp zavarodottan.
- Hát én nem így látom. Szerintem te tetszel neki.
- Ugyan Lucy beképzeled csak az egészet. Niall mindig is fontosabb volt és mindig is fontosabb lesz. És ezt most nem bántásból mondom róla.
- Hát, ha te mondod, neked elhiszem. De szerintem nem így van.
Legyint egyet és elmegy.
Így már csak egyedül várok Niallre és arra, hogy abban a fél órában még ő is látogat valami változás történjen Sandyvel.

~ Niall
Mikor belépek a sírás kerülget ismét. 
Leülök az ágya mellé, tenyerét a tenyerembe fektetem, majd megcsókolom kézfejét.
Mintha valamiféle ösztönt bekapcsoltam volna, megszorítja kezem.
- Sandy hallasz? Sandy? – szólítgatom kétségbeesetten. De kérdésemre nem felel.
Még ücsörgök mellette egy kicsit, majd egy nővér jön be, hogy vége a látogatási időnek.
Amint kilépek az ajtón megpillantok egy igen csak jól szituált és jól öltözött embert.
- Jó estét! Ön Alexandra Mike jó barátja?
- Jó estét Uram! Hát remélem. – felelem egy hatalmas mosoly kíséretében, amit úgy körülbelül fél másodpercig tudok magamra erőltetni.
- Mi történt a hölggyel? – kérdi felvont szemöldökkel. 
- Hát pontosan mi sem tudjuk. Lejött a színpadról és elájult. Gyorsan behozták a kórházba, ahol megműtötték, mert agyvérzése volt.
- Aha, értem. Akkor talán visszanézek később, mikor már jobban lesz. – majd sarkon fordul és elindul a kijárat felé.
- Várjon! Miért keresi?
- Egy lemezszerződést szeretnénk számára ajánlani. Az Eurovízión nyújtott teljesítménye alapján.
Tényleg az Eurovízió csapok a fejemre miközben azt kémlelem, hogy Lucy és Louis hova a fenébe tudott így eltűnni.
Természetesen hol máshol is lehetne Louis, mint a büfénél. 
- Louis két kérdésem van. 1. Hol van Lucy? 2. Te tudod hányadik lett Sandy az Eurovízión?
- Lucy elment Liammel haza, mert nem érezte jól magát. Nem nem tudom hányadik lett. De ez miért fontos? – kérdem tágra nyílt szemekkel.
- Mert akár hiszed akár nem, lehet, hogy Sandy nem fog hazamenni.

~ Sandy
Mikor kinyitom a szemem nincs senki sem a szobába. Vajon hol lehetek és mi történhetett velem?
Miután tüzetesebben körülnézek a szobába rájövök, hogy egy kórházban vagyok és arra is ráeszmélek, hogy iszonyatosan fáj a fejem.
A következő pillanatban egy szőke srác jelenik meg a szoba ajtajában és nagyon felcsillan a szeme mikor meglátja, hogy az ágyon ücsörgök.
- Szia Sandy felébredtél? Csak kimentem egyet kávézni és megkérdeztem Loutól, hogy mi a helyzet.
- Szia, igen fel. Köszönöm aggódásod. – majd közelebb hajol és megcsókol. – De lenne egy kérdésem. Te ki vagy?
- Én Niall. Nem emlékszel? – kérdi elcsukló hangon.
- Nem, sajnálom. A barátom vagy?
- Hát mondhatjuk úgy is. Tehát nem tudod, ki vagyok és azt sem, hogy hol vagy?
- Nem, nem emlékszem. – szomorodom el kissé.
- Jó semmi gond, ide hívom az orvosod majd ő megmondja, hogy mi a helyzet.
- Köszönöm. – mondom az ajtóba eltűnő fiúnak.

A következő pillanatban egy őszes hajú, fehér köpenyes úriember jelenik meg az ajtómban. Töviről hegyire átvizsgál.
- Szóval kisasszony, hogy érzi magát.
- Fáj egy kicsit a fejem, de egyébként jól. A tényt leszámítva, hogy nem tudom ki az a szőke ficsúr, akivel az előbb társalogtam.
- Hmm, tehát nem emlékszik semmire?
- Hát azt tudom, ki vagyok, de azt nem, hogy mit keresek… a hol is? – nézek kérdően a doktorra.
- Majd az úriember mindent elmond, nekem most mennem kell. Az előzetes vizsgálatok alapján holnapután hazamehet, de holnap még több vizsgálatot kell elvégeznünk. Valószínűleg a memóriája idővel vissza fog térni. Addig is jó pihenést kívánok.
- Köszönöm doktorúr.

A következő nap szintén úgy ébredek, hogy egy ismeretlen ül mellettem. Vagyis ismeretlennek tűnik.
- Jó reggelt! Tudod ki vagyok?
- Azt hiszem kéne, de valahogy nem ugrik be. – próbálok némiképp humorosnak tűnni az így is kínos szituációban.
Ez után megkérdezi, hogy szükségem van e valamire, amire én nemmel felelek. 
A délelőtt folyamán egész jól elbeszélgetünk. Mivel látom, hogy fáradt megkérem, hogy huppanjon az ágyba, aminek örömmel eleget is tesz a kérésemnek.
- Sandy valamit el kell mondanom.
- Nosza rajta. Úgy sem emlékszem semmire, ami ezelőtt történt hátha erről beugrik. – veszem ismét kissé viccesre a figurát.
- Azt hiszem, szeretlek. – majd gondolkozás nélkül megcsókolt…

8. Fejezet

You're my kriptonite

~Niall

- Sandy minden rendben? – paskolom meg hófehér arcát. – Gyorsan Harry hívd az orvosokat.

- Máris! – mondja kissé remegő hangon.

Tudtam, hogy nem lett volna szabad engednem énekelni- gondolom magamba ameddig az orvosok oda nem érnek.

Miután kivizsgálják, kiderül, hogy a baj nem is olyan kicsi, mint amire gondolunk.

- Niall, nem mehetsz el hamarosan mi jövünk. – mondja Liam aggódva.

- Sajnálom haver, ez most nekem nem fog menni. – mondom, és már viharzom is a mentősök után.

Lucy már ott vár a mentő mellett. Kérlelő szemekkel néz rám:

- Niall ne hagyd cserbe a fiúkat. Szükségük van rád.

- Nem tehetem Lu. Kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rá, ha már akkor mikor megtörtént a baj nem tettem.

- De most úgy sem tudsz mit tenni. Inkább segíts a fiúknak, mire odaérsz talán kiderül, hogy csak napszúrást kapott vagy valami ilyesmi.

- Nem hiszem itt sokkal nagyobb a gond, ha a mentősök így sietnek, de ám legyen. Itt maradok és énekelek, de ha valami történne, azonnal értesíts.

Így megadván magam szomorúan kullogok vissza az öltöző felé. A fiúk már nagyon várnak és öleléssel köszöntenek. Louison látom, hogy nagyon rosszul érzi magát, így egy gyors beszélgetésre kihívom még.

- Lou minden rendben?

- Nem semmi sincs. Nem itt lenne a helyünk hanem Sandy mellett.

- Valóban, de nekünk most itt van dolgunk. Lucy elment vele, jó kezekben van. – kicsit gondolkozok – Vagy majdnem.

- Tudom, de akkor is ő kórházba van mi meg… itt ülünk és várunk.

Bólintok és elindulok a többiek után a színpadra. 

A szereplés után csapot-papot ott hagyva ledobálom magamról a ruhákat és Louissal együtt kocsiba pattanunk. Nagy szerencsénkre olyan helyen parkoltunk ahonnan könnyű a kijutás, így körülbelül 10 perc alatt a kórháznál vagyunk.

~Louis

Ezt nem hiszem el… hogy engedhettük, hogy ez történjen. Ketten vigyáztunk rá és mégis baja esett.

Amint befordulunk a sarkon Lucy fogad minket hatalmas zokogással.

- Nem mondanak semmit az orvosok. Nem tudom, mi lehet vele. – zokog immár a vállamon.

Niall is idegesen sétálgat fel és alá. 

Körülbelül egy óra várakozás után egy orvos jelenik meg, aki híreket hoz Sandy hogylétéről.

- Önök Alexandra barátai?

- Igen mi vagyunk. – vágom rá azonnal.

- A helyzet az, hogy a kishölgynek agyvérzése volt.

Lucy ebben a pillanatban szinte hisztérikusan elkezd zokogni és a földre rogy. Segítek neki felállni és közben az orvos folytatja:

- Sürgős operációra volt szükség, amely során a vérrögöt sikeresen eltávolítottuk az agyából. Sajnos azt még nem tudjuk, hogy okozott e különösebb agykárosodást.

Ekkor már engem is a sírás kerülget, de még bírom türtőztetni magam. Niallre nézek és látom, hogy egy könnycsepp gördül végig arcán, majd a doktorhoz fordulok.

- Mondja doktorúr, ugye túléli? – mondom elcsukló hangon.

- A közvetlen életveszélyen túl van és stabil az állapota, de sajnos korai lenne elkiabálni. Mindent megteszünk, hogy életbe maradjon.

Ebben a pillanatban már én sem bírok könnyeimmel magamhoz szorítom Lucyt, aki mindezidáig nem tudott megnyugodni.

- Láthatjuk? – kérdi Lucy.

- Természetesen. Jöjjenek utánam.

- A következő folyosó végén a 102-es szobában fekszik. – mondja a doktor és már el is tűnik egy szobában.

Vajon mi várhat abban a szobában? Bemerjek menni? Annyira sajnálom, ez a mi hibánk is. Ha azonnal orvoshoz vittük volna…

Ám megérkezünk a szobához, és már nincs több gondolkozási időm.

- Nos ki szeretne bemenni először?

- Majd én. – jelentkezik Lucy önként.

Lucy elindul a szobába, de az ajtónál megtorpan. Megkért kísérjem be, mert ő nem mer bemenni egyedül. Így Niallt hátrahagyva belépünk a szobába.

Ami a szobába minket vár az elképesztő és ijesztő egyben…

Halihó!

Az elkövetkezendő három hétbe sajnos nem tudok kirakni részt mert nem leszek itthon. Amit haza érek remélem két, három új résszel is tudok majd jönni.
Addig is mindenkinek szép nyarat!

Puszi Sandy

7. Fejezet

You're perfect to me
Csak így fekszünk, míg el nem nyom az álom. Ám körülbelül egy órával később hatalmas veszekedésre ébredek, ami Niall és Louis között zajlik, aki akkor már nincs az ágyamban. Azonnal kikelek az ágyból, hogy megnézzem vajon mi is zajlik a konyhában.
Tehát álmos szemekkel kitotyogok a szobából és mikor oda érek, megdörzsölöm a szemem, amit a lámpa fénye igen csak irritál.
- Niall mért veszekedted? – kérdem kislányos ártatlansággal.
- Semmi nem fontos menjél, feküdj vissza, nem tesz jót, ha fent vagy. Igencsak beütötted a fejed. Mindjárt megyek én is, csak ezt még elintézzük.
Eleget téve kérésének visszacsoszogok a szobámba és lehuppanok az ágyra. Közben könnyeimmel küszködök, mert rájövök miről is lehet szó a fiúk között.
Mikor hallom az ajtót csapódni, nem tudom tovább türtőztetni magam, előtörnek könnyeim.
A következő pillanatban az egyik veszekedős fiatalember jelenik meg az ajtóban, aki igen csak ideges. Odajön és leül mellém szótlanul, majd magához ölel.
- Sa… Sajnálom! – mondom hüppögve, többet nem is tudnék mondani, mert könnyeim patakba folynak, és nem engednének szóhoz jutni.
- Most mért sírsz? – kérdi, miután látja, hogy kissé megnyugodtam.
- Mert haragszol.
- Nem, nem rád haragszom, hanem arra az édes, drága nyusszó-musszóra.
- De miért? Hisz csak átölelt.
- Nem csak azért. Hanem mert azt a lányt szereti, akibe én vagyok szerelmes.
Hirtelen felkapom a fejem, mintha valami megvilágosulna bennem. Eddig még nem gondoltam rá úgy, mint társra, hanem mint barátra.
Egy percre elgondolkozok, hogy én melyik fiút szeretem. De tovább nem gondolkozok, inkább odabújok még egy kicsit abba a két erős karba, ami szorosan összefonódik testem körül.
Aztán a következő pillanatban eltol magától, és mélyen a szemembe néz.
- Sandy, lehet, hogy csak 1 hete ismerlek, de azt hiszem, szeretlek.
Meg sem várván, hogy válaszoljak, hirtelen megcsókol. De az a csók, talán életem legszebb momentuma. Szívem heves dobogásba kezd, gyomromban kis pillangók kelnek életre. Talán még sohasem éreztem ilyet eddigi életemben.
A hatalmas izgalmak után kéz a kézbe dőlünk be az ágyba és egymás karjába alszunk el.
Másnap reggel mire felkelek, nem találom sehol a személyt, akivel együtt aludtam, ellenben a konyhából ínycsiklandó illatok szállnak. Mivel a „doktor úr” megtiltotta, hogy felkeljek, így jobbnak látom, ha ágyba maradok.
Reggeli után, kényeztetésképp enged nekem egy kád, forró vizet és beletessékel. Miután jól kipancsolom magam visszadug az ágyba és a lelkemre köti, hogy ameddig vissza nem ér ki ne keljek az ágyból. Csak egy apróságot felejt el, hogy ma van a fesztivál.
- Én nem maradhatok egész nap ágyba. 2-re be kell érnem a helyszínre, hogy elpróbáljam még egyszer a dalt és elkészítsék a hajam.
- Nyugi. – mondja nyugtatóan – délre itt leszek és csinálok neked ebédet, utána pedig elviszlek a stadionba.
Mivel nincs más választásom így bólintok. Ő búcsúzóul a homlokomra nyom egy puszit és már viharzik is ki a szobámból.
A délelőtt első részébe gondolkozok, hogy vajon milyen érzéseket is táplálok a fiú iránt, de úgy egy óra múlva elnyom az álom. Legközelebb egy puha kéz bársonyos simogatására ébredek.
- Szia Sandy.
- Szia Zayn. – nézek rá értetlenül.
- A lovagjaid nem érnek rá, még haza kellett ugraniuk pár holmiért estére. Engem küldtek, hogy segítsek elmenni odáig.
- Rendben máris készülődök. – kászálódok ki az ágyból némileg kómásan.

Egy órával később már a kocsiban ülünk és robogunk, a stadion felé ahol este megrendezésre kerül az Eurovízió. Lent a kapunál Niall és Louis már türelmetlenül várnak. Amint megpróbálok kiszállni a kocsiból rögtön mind a ketten a segítségemre sietnek.
- Elég fiúk. Nincs szükségem ilyesféle formalitásokra, teljesen jól vagyok. Zayn neked pedig köszönöm, hogy eljöttél értem.
- Ugyan, semmiség.
Kiszállok a kocsiból és elindulok az ajtó felé, ügyet sem vetvén arra a tényre, hogy két fiú is a kezét nyújtotta segítségül.
Amint bemegyek, a színtérre már szólítanak is, hogy menjek próbálni. Mindent megcsinálok, szinte hibátlanul ezért nem kérik további jelenlétemet a beállításokhoz. Így irányba veszem az öltözőm, ahol egy egész gárda vár: fodrászok, sminkesek, stylistok és műkörmösök.
Körülbelül 3 óra készülődés után szinte mindennel kész vagyok, kivéve a ruhával.
Amint meglátom, a ruhám elképedek, hogy milyen gyönyörű. Mivel magyar vagyok, így a készítők matyó hímzést készítettek ruhám felső részére.

Magyarország a 12. így még van egy kis időm beszélgetni a fiúkkal és Lucyvel, akik megnyugtatnak, hogy nagyon jó leszek, és ne aggódjak.
A következő pillanatban azon kapom magam, hogy engem szólítanak a színpadra. Remegő lábakkal megindulok a színpad felé, majd elindul a hegedű, melynek lágy hangja megsimogatja lelkem és így már nem is félek annyira.
Minden tökéletesen megy mindaddig, amíg el nem érek másodszor a refrénhez. Hirtelen elkezd hasogatni a fejem és elkezdek szédülni, de tudom, hogy nem állhatok le, így mintha minden rendben lenne, folytatom a dalt.
A szereplés után minél hamarabb igyekszem elhagyni a színpadot, ahol ugyan úgy hasogat a fejem és szédülök. Ám a következő pillanatban fekete foltok jelennek meg előttem, majd minden elsötétül…

Sajnálom!

Halihó, itt Sandy!
Elnézéseteket kérem, hogy így megvárakoztattalak titeket, de sajnos nem volt időm írni, viszont most pótoltam hiányosságomat, sőt remélem a következő részt is hamar tudom hozni.
Addig is jó olvasgatást.
Puszi mindenkinek!

6. Fejezet

Heart attack
Vagyis hagynám, ha Niall telefonja nem akkor csörrenne meg.
- Bocsáss meg ez Liam fel kell vennem. –vigyorog rám, azzal az édes mosolyával.
- Semmi gond. – válaszolom, majd leszegem a fejem és úgy is tartom, ameddig vissza nem ér.
Mikor visszaér, látja rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Minden oké a srácokkal? – kérdem egy halovány mosoly kíséretébe.
- Persze csak elfelejtettem…
- Ó értem – szakítom félbe – ha menned kell, semmi gond majd máskor megnézzük a várost.
- A helyzet az, hogy elfelejtettem a meccset, amit még az érkezésed előtt szerveztünk. De, ha gondolod, elkísérhetsz. – vakarja meg a tarkóját kicsit zavarodottan.
- Szívesen elkísérlek. Majd Lucyvel elleszünk. Csak szeretnék kérni 5 percet, hogy elkészüljek. Magamra kapok egy kényelmes nadrágot és egy pólót és már indulhatunk is. Addig te várj meg itt.
- Persze 5 perc mi? – kérdi, mire válaszom csak egy legyintés, és már el is tűnök a szomába.
Amint elkészültem, bepattanunk az autóba és egy hatalmas stadionhoz nyargalunk.
Mikor oda érünk, már látjuk is a fiúkat. Ők is látnak minket, így elindulnak befelé.
Bent Lucyvel leülünk a legközelebbi padra, ahonnan tökéletes a kilátás.
A fiúk el is kezdenek játszani. A meccs elején még minden rendben megy, mindaddig, amíg a labda Harryhez nem kerül. Addig kergeti a labdát, míg az egy óvatlan pillanatban úgy dönt, hogy megáll, így Harry szépen átesik rajta.
- Harry minden rendben? – szalad oda hozzá Liam.
- Nem igazán. Azt hiszem meghúzódott a bokám. Sajnálom, de nem tudok tovább játszani szörnyen fáj.
- Jó azért bele ne halj te hős lovag. – mondja Liam egy hatalmas nevetés kíséretében. -Semmi gond. Akkor 10-en játszunk tovább. De ugye tudod, hogy a labdát rúgni kell és nem átesni rajta?
Harry bólint egyet és gúnyos arcot vág, majd lesántikál a pályáról hozzánk.
Gondolkozás nélkül befutok a pályára és beállok Harry addigi helyére.
- Sandy te meg mit csinálsz? – fut oda Lou kicsit aggódva.
- Beállok Harry helyére, hogy ne legyetek kevesebben.
- Ez nagyon kedves, de a foci nem lányoknak való.
Már éppen kullognék vissza a pad felé, mikor Niall fogja meg a vállam és bíztatóan rám néz, hogy ne menjek le.
Egészen jónak bizonyulok, sőt egy gólt is sikerül rúgnunk. Már a meccs utolsó 15 percébe járhatunk, amikor csak 4-en vagyunk a 3 ellen. Balszerencsémre. Niall a kapuba próbálja berúgni a labdát a jobb oldalról, amely a másik csapat játékosába megakad. Az ellenfél játékosa olyan erősen rúgja ki a kaputól a labdát és pont az én fejem felé, úgy hogy az pont nekem csapódik, olyan erővel, hogy nem tudok megállni saját lábamon. Így hátraesek és elterülök. Azt sem tudom, mi történik körülöttem eleinte.
Csak akkor kapok észbe mikor Niall és Louis odaérnek hozzám.
Niall az ölébe fektet és megnézi nem vérzek-e valahol, míg Lou próbál szóra bírni.
- Sandy hányat mutatok? – emeli fel a kezét Louis.
- Nem vagyok vak, csak fáj a fejem. Úgyhogy 4-et. – mondom némi szarkazmussal.
- Jól van nem azért mondtam. – mondja immár viccelődő hangvétellel.
Megpróbálok feltápászkodni a földről Niall segítségével, de megszédülök és Niallnek ismét hősies tettet kell végrehajtania.
- Szerintem meg kéne néznie egy orvosnak. Lehet, hogy agyrázkódást kaptál.
- Ugyan már. – legyintek – Semmi bajom mindjárt folytathatjuk.
- Itt nem lesz semmiféle folytatás. Most azonnal kiviszlek a kocsiba és visszaviszlek a szállodába, majd ott megnéz az orvos. – mondja Niall igencsak aggódóan és komolyan.
- Veletek megyek. – mondja Louis – Hátha kell segítség bármibe.
- Kedvesek vagytok, de egyedül is haza tudok menni, nem kell díszkíséret.
Közben a többiek is megérkeznek körém és ők is Niallékkel értenek egyet. Így beleegyezek, hogy hazavigyenek.
Mikor a hotelhez érünk Niall kipattan a kocsiból, és ahogy a pályáról kivitt, úgy fel is vitt az emeletre. Gyorsan lefektetett az ágyra, míg én győzködtem, hogy ne hívjon orvost, mert jól vagyok.
- Sandy, szerintem Niallnek igaza van. Nem volt kicsi az a „head shot”, amit a labdától kaptál. – helyesel Lou.
- Őszintén szólva, már jól vagyok. Szóval nem kell engem őrizni, nyugodtan hazamehettek. – mondom egy bíztató mosollyal az arcomon.
- Nem! – kiált egyet Niall. – Nem hagylak itt egyedül, azt meg pláne nem engedem, hogy ne lásson egy orvos.
Mivel Niall úgysem adja fel, így kénytelen vagyok a kompromisszumra. Ezért, úgy döntök, inkább őrizzen két fiú, mintsem orvoshoz menjek (tudom csökönyösség a köbön, de biztosan nem engedné, hogy énekeljek holnap után).
Míg Louis a vacsorával foglalkozik, Niall hideg borogatást tesz a homlokomra.
Niall lágy kezével végig simít arcomon és eltakarítja arcomba hulló szőke fürtjeimet, amit a verejték áztatott. Gondolom ismét csókkal fog próbálkozni, de nem. Csak szimplán kimegy a szobából egyenesen Louishoz.
- Lou nekem most el kell menni, beengedni a fiúkat a lakásba. Rád bízhatom Sandyt?
- Természetesen számíthatsz rám.
Így Niall mintha nekem szólnia sem kellene, hogy elmegy, kiviharzik a lakosztályból.
Ezután Lou behozza az igen csak finom illatokkal kecsegtető hamburgert, amit nekem készített.
Ő türelmesen kivárta, míg én lassan ám de annál biztatóbban megegyem az ételt. Igazán ízletes, így észre sem veszem, hogy kechapos lesz a szám széle. Louis elveszi a szalvétát és mintha csak az anyukám lenne gondosan megtörli a szám.
Ezután leteszi a szalvétát és elveszi tőlem a tálcát. Én teli hassal huppanok vissza az ágyra és nyakig betakarózom.
Louis a mosogatás után visszatér szobámba és lefekszik mellém az ágyra, de nem csinál semmit, csak gyönyörű kék szemeivel az én szemembe néz.
Majd lassan átölel erősnek tűnő karjával, és közelebb húz magához. Csak, így fekszünk szótlanul, míg…