11. Fejezet

I've been waiting for this time to come around
~Sandy

Miután megcsókolta homlokom, mintha valami a fejembe nyilalna és az emlékek csak úgy zuhatagként törnek elő a fejembe. Tudom, hogy nem szabad hagynom, hogy elmenjen. Magamra kapom hát nyuszis mamuszom, amiről a jó ég tudja, hogy került oda és utána futok.
Kicsit viccesen nézhet ki, hogy végigszántok a folyosón és a kanyarba majdnem hasra esek, de valahogy nem tud érdekelni.
Körülbelül 3 sarok múlva érem utol és először azt hiszem, meg sem fordul, majd hátranéz és megáll, mintha valami az útját állná, és lassan felém fordul.
- Niall ne haragudj. – mondom kissé fújtatva.
- Nem haragszom, de neked szobádba kéne lenned. – mondja elkerekedett szemekkel.
- Nem, nem érted. – rázom meg a fejem.
- De mit nem értek?
- Tudom ki vagy. Tudom, ki vagyok, és azt is tudom, hogy szeretlek. Tudom, hogy el akartam mondani a szereplés után és azt is, hogy kaptam egy ajánlatot. Nem megyek haza Magyarországra még egy darabig itt maradok. – mondom könnyekkel a szemembe.
Először komolyságot vélek felfedezni az arcán, majd a komolysága mosolyra és könnyekre változik.
- Én is szeretlek és én is el akartam mondani, sőt el is mondtam az ágyad mellett ameddig kómában voltál.
Majd kisöpri hajamat a szememből és hátratűri. Felemeli fejem és megcsókol újra és újra mintha utoljára csókolna. De valójában ez az első, jó a második.
- Visszakísérlek a szobádba.
- Ne hagyj magamra. – mondom kétségbeesetten.
- Nem hagylak. Soha nem foglak. – mondja.
Így kéz a kézbe elindulunk a szoba irányába.
A szobában lefekszem az ágyra és ő mellém fekszik. Megfogjuk egymás kezét és csak bámulunk egymás szemébe. Mintha csak végtelent látnám benne.
Hosszú- hosszú percekig fekszünk így.

Körülbelül egy órával később arra ébredtem, hogy az ajtó becsapódott Niall háta mögött.
A következő pillanatban egy igencsak jól szituált és öltözött szakállas úriember lép be a kórterembe.
- Ön Sandy? – kérdi kissé sejtelmesen.
- I-igen én volnék. – hebegve-habogva próbálok válaszolni.
- Az Eurovíziós fesztivál egyik főszervezője vagyok és szeretnék Önnek gratulálni a nagyszerű teljesítményért.
- Köszönöm! – pattannak ki egyből a szemeim, amik azt sugározzák, hogy gyerünk mondja már hányadik lettem.
- Az Ön produkciója sajnos vagy nem sajnos, nem tudom de aaaaaaaaaaa…- mondja egy széles vigyor kíséretében.
Mondja, már ne húzza az agyam.
- … tehát Ön a második lett.
- Hogy mi? – mondom elkerekedett szemekkel.
- Gratulálunk. Ha jól tudom felkereste önt egy producer és leszerződtette Önt. Sok sikert a további szereplésekhez. Viszont látásra kisasszony!
- Köszönöm! – mondom miután népiképpen összekapartam az állam a padlóról.
- Ne nekem köszönje. – mondja és kilép az ajtón.

Olyan boldogsággal huppanok vissza az ágyba, mint amilyen talán még sose voltam. Enyém a fiú, akit szeretek és elértem a célomat. Dobogós lettem az Eurovízión.

A következő pillanatban Niall csörtet be a szobába, ám kicsit sem tűnik boldognak. Sőt egyenesen dühöt vélek felfedezni rajta.
- Mi a baj? – kérdem tőle szelíden.
- Ha megmutatom te is dühös leszel. Csak egy percre léptem fel twitterre és tessék. Már megint pletykálnak, holott nem tudnak rólam semmit. – mondja miközben rám nézett.
- De, de mondjad már mi történt! – mondom egy szúrós tekintet kíséretébe.
- Inkább mutatom:

„ Nézzétek! Úgy látszik Niall Horan nem sokáig siratja régi barátnőjét. Máris egy új lánnyal feküdt egy ágyba, aki vagy őrült, vagy pedig agybeteg. Hahaha!

Remélem, nem lesznek együtt sokáig.”

Érzem, ahogy könnyeim próbálnak előtörni és próbálom visszatartani, de ahogy az lenni szokott csak nem akarnak engedelmeskedni. Így könnyekben török ki.

Csak arra tudok gondolni, hogy az előző boldogság, amit éreztem, egy szempillantás alatt repült el.
- Miért utálnak? – mondom, mi közbe arcom vállába temetem.
- Nem tudom. Mert irigylik a sikered.

A következő pillanatban Louis lép be az ajtón, amitől még jobban sírnom kell. Megtorpan az ajtóba és csak bámul minket percekig.
- Mi történt Sandyvel? – töri meg a csendet.
- A média Lou. A média. – válaszol azonnal Niall.
- Hát ez nem hangzik valami jól.

A következő percben már nem is érdekelnek az utálkozók, csak Louis megvető tekintetét fürkészem könnyes szemeimmel.
- Niall, kimennél, kicsit beszélni szeretnék Louval ha nem gond. – mondom hüppögve.
- Persze csak nyugodtan. Addig iszok egy kávét és hozok valami süteményt.
- Köszönöm.

Az ajtó becsukódása után ismét hangos zokogásba török ki, amire Louis válasza mi is lehetne más mint egy szoros ölelés.
- Sa-sajnálom. Én ne-nem akartam. Én csak…
És betapasztja számat mutatóujjával.
- Nem haragszom. Te se haragudj, hogy olyan tapló voltam. Nem kellett volna, hogy megcsókoljalak.
- De nem kellett volna pofon vágnom téged. Egyáltalán nem vall rám. Főleg, hogy te…- gondolkozok el egy pillanatra.
- Hogy én mi? – kérdez vissza.
- Hogy te egy sztár van én pedig senki.
- Ne beszélj butaságokat. Igenis valaki vagy. Te vagy az én világom.
- Tudom már emlékszem. – mondom egy halovány mosoly kíséretében.
- Hogy mi? – néz rám kerek szemekkel.
- Visszatértek az emlékeim. Emlékszem mindenre. Arra, hogy miket csináltunk együtt és arra is, hogy mit érzek irántad…