8. Fejezet

You're my kriptonite

~Niall

- Sandy minden rendben? – paskolom meg hófehér arcát. – Gyorsan Harry hívd az orvosokat.

- Máris! – mondja kissé remegő hangon.

Tudtam, hogy nem lett volna szabad engednem énekelni- gondolom magamba ameddig az orvosok oda nem érnek.

Miután kivizsgálják, kiderül, hogy a baj nem is olyan kicsi, mint amire gondolunk.

- Niall, nem mehetsz el hamarosan mi jövünk. – mondja Liam aggódva.

- Sajnálom haver, ez most nekem nem fog menni. – mondom, és már viharzom is a mentősök után.

Lucy már ott vár a mentő mellett. Kérlelő szemekkel néz rám:

- Niall ne hagyd cserbe a fiúkat. Szükségük van rád.

- Nem tehetem Lu. Kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rá, ha már akkor mikor megtörtént a baj nem tettem.

- De most úgy sem tudsz mit tenni. Inkább segíts a fiúknak, mire odaérsz talán kiderül, hogy csak napszúrást kapott vagy valami ilyesmi.

- Nem hiszem itt sokkal nagyobb a gond, ha a mentősök így sietnek, de ám legyen. Itt maradok és énekelek, de ha valami történne, azonnal értesíts.

Így megadván magam szomorúan kullogok vissza az öltöző felé. A fiúk már nagyon várnak és öleléssel köszöntenek. Louison látom, hogy nagyon rosszul érzi magát, így egy gyors beszélgetésre kihívom még.

- Lou minden rendben?

- Nem semmi sincs. Nem itt lenne a helyünk hanem Sandy mellett.

- Valóban, de nekünk most itt van dolgunk. Lucy elment vele, jó kezekben van. – kicsit gondolkozok – Vagy majdnem.

- Tudom, de akkor is ő kórházba van mi meg… itt ülünk és várunk.

Bólintok és elindulok a többiek után a színpadra. 

A szereplés után csapot-papot ott hagyva ledobálom magamról a ruhákat és Louissal együtt kocsiba pattanunk. Nagy szerencsénkre olyan helyen parkoltunk ahonnan könnyű a kijutás, így körülbelül 10 perc alatt a kórháznál vagyunk.

~Louis

Ezt nem hiszem el… hogy engedhettük, hogy ez történjen. Ketten vigyáztunk rá és mégis baja esett.

Amint befordulunk a sarkon Lucy fogad minket hatalmas zokogással.

- Nem mondanak semmit az orvosok. Nem tudom, mi lehet vele. – zokog immár a vállamon.

Niall is idegesen sétálgat fel és alá. 

Körülbelül egy óra várakozás után egy orvos jelenik meg, aki híreket hoz Sandy hogylétéről.

- Önök Alexandra barátai?

- Igen mi vagyunk. – vágom rá azonnal.

- A helyzet az, hogy a kishölgynek agyvérzése volt.

Lucy ebben a pillanatban szinte hisztérikusan elkezd zokogni és a földre rogy. Segítek neki felállni és közben az orvos folytatja:

- Sürgős operációra volt szükség, amely során a vérrögöt sikeresen eltávolítottuk az agyából. Sajnos azt még nem tudjuk, hogy okozott e különösebb agykárosodást.

Ekkor már engem is a sírás kerülget, de még bírom türtőztetni magam. Niallre nézek és látom, hogy egy könnycsepp gördül végig arcán, majd a doktorhoz fordulok.

- Mondja doktorúr, ugye túléli? – mondom elcsukló hangon.

- A közvetlen életveszélyen túl van és stabil az állapota, de sajnos korai lenne elkiabálni. Mindent megteszünk, hogy életbe maradjon.

Ebben a pillanatban már én sem bírok könnyeimmel magamhoz szorítom Lucyt, aki mindezidáig nem tudott megnyugodni.

- Láthatjuk? – kérdi Lucy.

- Természetesen. Jöjjenek utánam.

- A következő folyosó végén a 102-es szobában fekszik. – mondja a doktor és már el is tűnik egy szobában.

Vajon mi várhat abban a szobában? Bemerjek menni? Annyira sajnálom, ez a mi hibánk is. Ha azonnal orvoshoz vittük volna…

Ám megérkezünk a szobához, és már nincs több gondolkozási időm.

- Nos ki szeretne bemenni először?

- Majd én. – jelentkezik Lucy önként.

Lucy elindul a szobába, de az ajtónál megtorpan. Megkért kísérjem be, mert ő nem mer bemenni egyedül. Így Niallt hátrahagyva belépünk a szobába.

Ami a szobába minket vár az elképesztő és ijesztő egyben…